Szia Amerika! :)

Hát helló!! J

Január 12dike van, ez összesen két napot jelent normál esetben, de el sem tudom mondani, mennyi mindent jelent egy au pairnek.. Megpróbálom elmesélni, mi történt velem az elmúlt két napban, de nem tartom kizártnak, hogy kihagyok véletlenül pár dolgot, annyi minden történt..

Kezdjük rögtön az indulással, utazással. Szerencsémre, nem egyedül kellett nekivágnom a Nagyvilágnak. Két másik – csodálatos – lánnyal hozott össze a sors, Rozival és Zsófival.  Már az elején sejthettük volna a kis jelekből, hogy nem fogunk unatkozni..

Ferihegy, reggel 11, check in kezdés. Bőrönd fóliáztatás, idegbeteg magyar ember, aki kötekedni kezd egy rendes, sorban álló külföldivel; elromlik a bőrönd szállító szalag; egy pár kedves mosollyal elintézem, hogy mindkét gépen, mind a hárman egymás mellett üljünk, ablak mellett -nagy mázli-; közben szem elől tévesztjük Zsófit, aki épp bőröndöt csomagoltat. Búcsú a szülőegységektől és a Kedvestől. Rozival beállunk a kilométer hosszú utas ellenőrző előtt kígyózó sorba..

Nagy nehezen átjutunk, leülünk a 12-es kapu előtt, alig várunk 5-10 percet és a beszállás máris megkezdődik.

Feljutunk a gépre Rozival, de Zsófi sehol sincs. A gép hamarosan indul: Para (ez a szó kíséri végig utunkat..). Egy légi személyzetis odajön hozzánk a gépen, érdeklődik hol van Zsófi, nem tudjuk. közben kétszer is késleltetik a felszállást -a poggyász szállító szalag elromlása miatt- 20-20 perccel, ami csak azért gond, mert így közel 40-50 perccel később érünk Londonba, ahol át kell szállnunk..

Zsófi megérkezik, átmatatták szegénykét rendesen, épphogy elérte a gépet. Felszállunk, az út rövid, kb 2 óra. A vége felé hátra jön egy kedves, légi utaskísérő srác, mondja: nyugodjunk meg, bőven lesz időnk elérni a másik gépet. Oké.

Leszállunk, kapkodjuk a virgácsainkat, fogalmunk sincs merre, de megyünk. Megtudjuk, hogy körülbelül 13 percünk van elérni a másik gépet. MI VAN??? Sietünk, kocogunk, sietünk, kocogunk.

Kiderül, még egyszer átvilágítanak. Cipőlevétel, laptop kivétel, minden levétel.. rengeteg időveszteség.. A világ másik végén van a terminál, ahol a gép vár minket.. liftezünk, mozgólépcsőzünk, vonatozunk(!!).. A beszállást befejezték.

Rohanunk, izzadunk, cipekedünk a csomagjainkkal, odaérünk. És tényleg ki van írva, a beszállást befejezték.

Ez minket sajnos nem hat meg, mi beszállunk, mert mennünk kell.

Felvillantjuk a papírjainkat, Rozit és engem beengednek, Zsófit elviszik külön vizsgálatra. Utólag kiderült, állítólag ez szúrópróba szerű. Szegénykét mindig előveszik.. L

A gépen vagyunk, izzadunk mint a lovak, de tényleg!! Vörös a fejünk és lihegünk. Mesés látvány.

Talán ekkor Rozi szembesül azzal, ha velünk van, nem fog unatkozni.. J

Zsófi is megérkezik, már megszoktuk, semmi nem megy úgy, mint a normál embereknél. J

Elindulunk, felszállunk, megnyugszunk. Az előttem ülő nő szerintem marhára el van tévedve, úgy hátra dönti a székét, hogy a monitor az arcomtól 20 centire van.. őrület..

Nem szabad elaludnunk, ez az új szabály!! Ha az utat végig aludjuk, ami kb 8 óra, szenvedni fogunk az átállással.. (a két kishölgy meg-megszegte ezt a szabályt kisebb intervallumokra, én tartom magam, ennek köszönhetően egyre borzasztóbban nézek ki, de hát „who cares?” azaz „kit érdekel?!”)

Kapunk sok-sok kitöltendő papírt, amit elrontunk, kapunk sok-sok újat és kérünk sok-sok segítséget, hogy mi a túrót kell beírni.. Zsófi ekkor realizálja, hogy nem kapta meg a nagykövetségtől a legfontosabb papírt a vízum mellé – már semmin nem lepődünk meg..

Leszállunk, tök nyugi van, végre nem kell kapkodni, nem kell futni. Elérünk a bevándorlási kapukhoz, sok-sok ember, sok-sok kapu. Egy néni beállít minket három egymás mellett levő sorba. Sorra kerülünk. Rozi és én sikeresen bejutunk az Amerikai Egyesült Államokba, de Zsófit sehol sem látjuk. Felvesszük a bőröndjeinket, áthaladunk egy újabb ellenőrzésen, félreállítanak minket, hogy milyen típusú kaja van a bőröndünkben, elmondjuk, hogy csoki, mehetünk is rögtön tovább.

Kiérünk, egy fekete bőrű bácsi „Au pair in America” táblával, másik lányokkal körülvéve, mosolyogva vár minket, elmondjuk neki, hogy Zsófinak papír gondjai vannak, mondja oké, akkor várunk..

Közben kiszagolok New Yorkba, csinálok egy pár képet..

Zsófi kijön, beengedték, csak el kell intéznie a papír dolgokat sürgősen..

Átszenvedjük magunkat egy másik terminálra (séta, lift, séta, vonat, séta), itt várunk a többi au pairre, aki aznap érkezik. Megizzadunk a cipekedésben, iszunk egy jót és várunk.

Megjönnek a lányok, irány a busz. Kb. 50 perc és a szállodánkban vagyunk, Stamfordban.

Hullafáradtan egy kedves néni, Vicky, fogad minket, és röviden elmondja hogyan tovább.. Elfoglaljuk a szobáinkat, ahová a későbbi lakhelyeink alapján vagyunk beosztva, egy Új Zealandi és egy Columbiai szobatársam van, a columbiai még nem volt itt mikor megérkeztem, a másik lány mélyen aludt. Ledobtam a cuccaimat, megfürödtem, írtam egy pár „életben vagyok” e-mailt. Aztán jött a tenti, nem volt vele gond, csak reggel korábban keltem fel a kelleténél..

Reggel pontban 7kor csöngött a telcsi, reggeli ébresztő.. Felöltözés, reggeli, előadások tömkelege.. Kaptam meglepi csomagot a host családtól, tele nisi nasival, telefon kártyával, és még a new yorki-i kirándulást is kifizették nekem, szintén meglepiként.. Meg vagyok áldva J Legalábbis egyelőre nagyon úgy tűnik.. Napközben, a szieszta ideje alatt elnéztünk a bevásárlóközpontba, vettünk átalakítót az európai elektromos cuccainkhoz.. Vettem fincsi málnás body shop-os testápolót is.. J

Este: fürcsi, szkájp, tenti.

Harmadik nap, azaz ma (január 12.): Iszonyú hosszú elsősegély oktatás.. nagyon szenvedett mind a 95 lány, igen 95en vagyunk.. az rengeteg!!.. Közben megtudtuk, hogy törölték a new york-i utunkat a hó miatt.. mivel ma reggel a busz társaság úgy döntött: ma zárva lesznek.. mellesleg megjegyezném, hogy európai szemmel teljesen jók az utak, tökéletesen lehet közlekedni… de ugye ez nem számít, hiszen ez itt Amerika.

New York helyett épp itt a szobámban laptop partyzunk Rozival és Zsófival. J

Holnap képzés egész nap, délután pedig irány a család. Van akiért ide jönnek a szállodához, van aki repül és van aki vonatozik. Jómagam az utóbbiak közé tartozom. Körülbelül 4 órás vonatút után találkozom a Washington D.C.-i vonat állomáson a host családommal. Izgi mi?! J

A következő bejegyzésemet már tőlük fogom írni.

Igyekszem majd egy videót is összerakni.. J

Pusszanat

u.i. Képek hétvégén kerülnek feltöltésre, mert itt a szállodában a net sebessége nem túl alkalmas rá..